A (buda)pestiek bunkók, az ott olyan személytelen, az a sok rohanó, egymás lábát taposó ember, jajj - mondják itt is, ott is, nem is annyira pestiek. Aztán, ha elpuffogtatták örökérvényűvé nyilvánított frázispisztolyuk utolsó gumilövedékét is, köpnek egyet a vidék töredezett járdalapjaira, pofátlanul eléd furakodnak a pénztárnál, majd lehajtják fáradt fejüket a közhelyszótárral kitámasztott ablak mellett.

Az általam ismert pesti „bunkók” dolgosak, és Dé szavaival élve, szociálisan kurvára érzékenyek, például. Meg jólelkűek és tájékozottak. És van amelyik jólelkű, tájékozott, és mégis a sarkamba lép a metró mozgólépcsőjén, pedig velem van. És van amelyik annak ellenére segítőkész, hogy nem velem van, és nem azzal van, aki épp velem van. Hanem csak úgy van, például a Király utca Akácfa utcai trolimegállójának nemzeti dohányboltjában, és amikor citrusos apentát veszek és megkérdezem, hogy árul-e BKV-jegyet akkor rám néz, kimondja a kis szájával, hogy nem, de közben a háta mögött kaparászik a táskájában, majd visszafordulva a kezembe nyom egy BKV-jegyet, amit ugye nem is árul, majd amikor ki akarom fizetni, azt mondja mosolyogva, hogy egészségedre, nekem van bérletem.